Életünket ma már körülveszi jónéhány háztartási gép, melyek diszkréten segítik mindennapjainkat. Számolunk velük az időbeosztásunkban, energiabeosztásunkban, terhelésünkben. Számítunk rájuk a családi programok tervezésénél, főzésnél, mosásásnál, takarításnál, szépítkezésnél, lényegében minden tevékenységünkben szerepet játszik egy kisebb-nagyobb gép. Az életünk így van berendezve, mintegy az életünk gerincét alkotják ezek a masinák. Olyan automatikusan illeszkednek a megszokott tevékenységünkbe, hogy evidensnek vesszük jelenlétüket.

            Egészen addig, míg meg nem hibásodnak. A hirtelen beállt változás egészen elképesztő horderejű is tud lenni, komoly hátrányba kerülünk a küzdelmeinkben. A mosógépnek a programközbeni leállása című előadással mindannyian találkoztunk már. Jó esetben nem úszik a fürdőszoba, rossz esetben úszik; hosszas feltörlés, aztán vizet a gépből leenged, a csuromvizes, mosószeres ruhát kiszed, ezzel újabb pancs jár, aztán kézzel kiöblít, aztán a nem centrifugázott, nehéz, vízzel teli ruhákat ügyetlenül felakasztgat, reménykedve, hogy a szárítókötél nem szakad le – szóval, macera. Általában Murphy alapján ez mindig nagymosásnál történik, amikor sok nagyméretű és nehéz ruhaneművel kell hadakoznunk, és általában egy esti, utolsó adag mosásnál, mikor már karnyújtásnyira volna a pihenés. A végére csuromvizesen, kimerülten roskadunk le, és nézzük kétségbeesve a megmaradt halom, mosásra váró szennyest.

            Aztán elkezdődik a dilemma: szerelő, vagy új gép? Ha szerelő, akkor vajon mikor jön? Addig mi lesz? És vajon meddig bírja még a gép, mikor fogunk szembesülni egy újabb hasonló kalanddal? Ha új a gép, az vajon lesz-e ennyire is strapabíró, mint a régi? És mindenki ismeri a járulékos dühöt, hogy “nnna, ennek is most kell tönkremenni, amikor…”

            Kiszolgáltatottak vagyunk ezeknek a gépeknek. Szinte mintha már a saját testrészeink lennének. Ha baj van velük, lebénulunk.

            A testünk működését is evidensnek vesszük. A meghibásodás mindig rosszkor jön, mindig meglepő, soha nem vagyunk erre készen. Jelentős a stresszfaktor, az akadályoztatás, az extra pénzkiadás, a hirtelenül minden téren hátrányos helyzet.

            Két testtájunkat féltjük leginkább, mint legfontosabbakat: az agyi területet és a vele összefüggésben lévő gerincünket. Ezekről azért nagyjából tudni lehet, hogy ha ott baj van, akkor csak nagy baj lehet. Így aztán, amikor szembesülünk azzal a kemény ítélettel egy egyszerű lumbágónak hitt derékfájás alkalmával, hogy gerincsérv, elsápadunk. Ennek fele sem tréfa… És a jelentős fájdalmak, beszűkült, korlátozott mozgás, tehetetlenségérzettel együtt óriási pánikkal is meg kell birkóznunk: mi lesz velem? Mi lesz, ha lebénulok? Mi lesz, ha bevizelek? Mi lesz, ha nem fogom érezni kezem, lábam? Mi lesz, ha élethosszig nem tudok mozogni? Mi lesz a munkámmal? Mi lesz a családommal?

            Emellé jön a műtét kínzó kérdésköre. Műtét, vagy nem műtét? Most, vagy később? Komplex probléma esetén vajon mennyinek a megoldását bízzuk műtétre? Szakaszoljuk, vagy essünk át az egész csomagon?

            Nem segít, hogy az orvosi protokoll sem egységes ezen a téren. Nem kapunk egyetlen, kizárólagos választ. Ha gondolja, megműtöm. – hangzik el sokszor a nyomasztó mondat.

            Folyamatosan válaszokat várnak tőlünk. Mennyire fáj? Pontosan hogyan fáj, élesen, tompán, szúr, ég? Hol fáj? Inkább itt, vagy inkább ott? Tízeses skálán mennyire?

            2004 óta én is gerincbeteg vagyok, saját betegutamon sokszor éreztem, hogy érdemes volna lassan elvégeznem az orvosi egyetemet ahhoz, hogy korrekt válaszokat adhassak… Már csak azért is, mert a válaszoknak bizony komoly és meglehetősen kellemetlen következményei vannak. Gerincgyök injekció, injekció blokád, infúzió, növelt vagy csökkentett gógytorna, letiltás erről, letiltás arról, hosszas betegszabadság, kórházi rehabilitáció, egészen a végső kérdésig: műteni, vagy nem műteni… Illetve mindennek az ellenkezője: ha alulkalibráljuk saját állapotunkat, nem kapjuk meg a nagyon is szükséges gyógyszereket, segítséget, beavatkozást. Aktvizálódnia kell önismeretünknek, csak akkor vagyunk képesek pontosan kommunikálni magunkról, ha mindi fizikailag, mind mentálisan tisztában vagyunk saját magunkkal.

           Ebben a helyzetben a stressz és a felelősségvállalás az egekig nő, kétségbeesve próbál a beteg saját magán kiigazodni, s mindeközben viseli a gerincsérv sokszor rendkívül erős fájdalmait. Halmozottan nehéz helyzetben van tehát. Nagyon fontos, hogy ebben a legyengült, kiszolgáltatott helyzetben az orvosi szaksegítség mellett gyors mentális segítséget is kapjon, ne kelljen magányosan szembenéznie a fokozott nehézségekkel akkor, amikor saját betegsége miatt amúgy is alacsony energiaszinten létezik.

            Erre – is – való a specializált coaching.

Tallér Zsófia