Úgy tíz éve egy női zeneszerzői csoportba invitáltak. Nem mentem. Néhány éve női zeneszerzők műveiből válogattak koncertet. Nem küldtem be művet. A Pert Em Heru c. Artisjus-díjas darabom bemutatója alkalmából a riporter megkérdezte, hogy milyen érzés nőként zenét szerezni. Meglehetősen hepciás választ kapott. A Leánder és Lenszirom operám bemutatója kapcsán hívtak egy népszerű televíziós magazinműsorba, ahol a női zeneszerzői létről kellett volna vallanom. Visszautasítottam. Pár hónapja női zeneszerzők műveiből összeállított lemezhez kérték egyik munkámat. Adtam ugyan, de csak a felkérő személyére való tekintettel, amúgy rossz szájízzel. (A felvétel egyébként meghiúsult – nem bántam.)

Ma pedig egy komoly fórumról telefonon hívtak: női filmzeneszerzőt kerestek személyemben egy rangos filmfesztivál zsürijébe.

Nem vállaltam.

Vajon mi ezzel a gond? Nekem már ez sem jó? Ha odafigyelnek a PC vonalra?

Ezzel az a gond, hogy a női zeneszerző felkérése, női zeneszerző invitálása, női zeneszerző darabjának eljátszása – ez minden, csak nem PC. Ez maga a nemi diszkrimináció. Sokszor kétségtelenül jó szándékkal történik ugyan, de – mint tudjuk – a pokolhoz vezető út is jószándékkal van kikövezve.

Ünnepélyesen kijelentem: annál konkrétabb hátrányos megkülönböztetés, minthogy a nemem találtatik vonzónak zeneszerzői mivoltomban, nem érhet.

Sajnos nőként nagyon háklis vagyok a témára, természetesen pro és kontra is: sem azt nem állom, ha a nőket női mivoltukból kiindulva hátrány éri, sem azt, ha bármiféle előny. Háklis vagyok bármiféle szexizmusra és háklis a férfiak manapság oly kurrens démonizálására is. Ez mind nem segíti ugyanis a témát, hanem elmérgesíti és neurotikus irányba tolja. 

Azt is látnunk kell, hogy rengeteg aktív nő áll ezek mögött a speciálisan nőknek szánt meghívások mögött, akik érintettségük okán, vagy korlátoltságuk okán, vagy túlbuzgóságukban nem gondolják végig, hogy voltaképpen épp ez a sértő, a női zeneszerzőnek, orvosnak, írónak, bárminek levés. Semmiféle érdekes vonzatának nem szabadna lenni annak, ha egy nő bonyolult és/vagy kreatív agyi tevékenységet végez, különben pont olyasminek érzi magát, mint egy 10-ig számolni tudó csimpánz.

Női zeneszerző? Nahát, milyen érdekes!

Magyarul:

Tud zenét szerezni, annak dacára, hogy nő? Nahát, milyen érdekes!

Vajon a férfiak tudnának-e arról beszélni, hogy milyen érzés férfiként képesnek lenni házakat tervezni, műteni, alkotni, főzni, műsort vezetni? Hogy hogyan képes valaki egyszerre férfinak és kertésznek is lenni?

Mit lehet erről mondani egyáltalán? Érdekes lehet ez? Számít ez? Persze, hogy nem.

Természetesen arról bármikor szívesen osztom meg a tapasztalataimat, hogy milyen nehézségekkel vagy élményekkel jár családanyaként kreatív karriert építeni. De ez teljesen másról szól: ez a kérdés a női életszerepek közti érzékeny egyensúlyozást, nem pedig a munkavégzéssel való, nőiségemből adódó, feltételezetten különleges viszonyomat forszírozza.

Kedvencem pedig az Egyre több nő alkot a zeneiparban című cikk, melynek illusztrációja egy kolléganő (?) impozáns kebleire ill. szép szájára fókuszáló közeli kép. Világossá teszi, hogy miért is lehetnek érdekesek a zeneipar női alkotói. Már-már hízelgő, hogy az én nevem is a listájukon szerepel, valószínűleg nem néztek utána kellő alapossággal a születési évemnek és a mellbőségemnek.

Az oktatás, nevelés, példamutatás, kultúraterjesztés az, amivel a nemi kérdéseket elfogadható szintre lehet hozni. Ebben rendkívül nagy szerepe van az újságíróknak, a médiának, férfiaknak és nőknek.

E helyről üzenem mindenkinek: a női zeneszerző fogalma felejtős.

Tallér Zsófia